Építő és romboló függőségek és a kiút

Az utóbbi években nagyon felkapott dolog lett a mozgás. Mindennemű sportot kezdtek el tömegesen űzni az emberek, menő lett futni, biciklizni, teljesítménytúrákra járni na és persze minderről töménytelen mennyiségű bizonyítékot készíteni fotók és videók útján, hiszen tudjuk: ha nincs megörökítve, akkor valójában meg sem történt.

Ezzel a szemlélettel nem tudok egyetérteni és nem is követem, nem tartom jó dolognak mások szájába tolni, hogy éppen tizedjére futok le a héten 10 kilométert, vagy hogy lenyomtam kétszáz fekvőtámaszt, hogy aztán befalhassak egy hamburgert.

Számomra a sport iránti szenvedély sokkal régebbi időkre nyúlik vissza. Már egészen kicsi koromban a mozgás szeretetére tanítottak a szüleim, kipróbáltam többféle csapatsportot, mint a kosárlabda és a korfball, de az egyéni vonalat sem hagytam el, jó úszó és futó voltam. Aztán úgy hozta az élet, hogy a későbbiekben is ezt az utat választottam arra, hogy a hétköznapi stresszből kiszakadjak, így hát kvázi függő lettem. Hetente négyszer megyek mozogni, ebből általában évszaktól függően kétszer úszok és kétszer futok. Egyszerűen imádom!

Hasonló függést okozott nekem az AirWheel is, mert szuper dolog, hogy pillanatok alatt el tudok jutni egyik pontról a másikra és mindeközben pedig a szabad levegőn vagyok. Persze ez nem azt jelenti, hogy a hagyományos kerekezést nem kedvelem. Gyakran szoktam biciklizni és görkorizni is, de a városi közlekedésben valahogy mégis az AirWheel vált be leginkább, ez az, amit leginkább praktikusnak éreztem ezekhez az úttest-viszonyokhoz és hozzá a legkevésbé balesetveszélyesnek. Mert bizony sajnos elég rossz minőségűek az útburkolatok mindenféle kerekezésekhez, legyen szó a járdákról vagy az úttestről és ráadásként a közlekedési kultúránknak sem képzi olyan szerves részét a kerekes résztvevőkre való figyelem, mint mondjuk a hollandoknál. Ettől függetlenül nagyon szeretek így közlekedni, mert zöld és én is szabad levegőn vagyok, de tény, hogy nagyobb figyelmet igényel, mint mondjuk felülni a villamosra vagy a trolira. De számomra fontosabb az, hogy ilyen kicsi ingázásokra egy fenntartható közlekedési eszközt válasszak, na meg persze hogy ne függjek se menetrendtől se mástól.

Szép dolog, ha az ember ilyen kellemes dologtól válik függővé. Sajnos azonban ez a témakör nem mindig ilyen vidám, hiszen számos olyan addikció létezik, ami nem hogy nem építi a szervezetünket, de rombolja azt és minden mást is a környezetünkben. Ilyen alattomos függőség alakulhat ki az alkoholtól. Ez a probléma ma Magyarországon rengeteg embert érint, ezért gondoltam, hogy írok róla néhány sort.

Egy olyan betegségről van szó, amely szépen lassan tönkre teszi az embert, a szervezetét, létfontosságú szerveket és mindenek felett a lelket. Ezt pedig nem csak a függő sínyli meg, de mindenki más is, aki a közelében él. Éppen ezért ez egy családi betegség: mindenki belebetegszik valamilyen formában, aki érintett. Az egész eredménye egy elszigetelődő, széteső család, tele elfojtott haraggal és agresszióval, bűntudattal és számos olyan lelki teherrel, amit nem lehet sokáig cipelni anélkül, hogy az ember össze ne roppanna alattuk.

Mint sok más egészségügyi területen, sajnos itt is elég döcögős az állami segítségnyújtás, éppen ezért sokan más irányból próbálják megoldani a problémát. Erre remek lehetőségek kínál egy addiktológus magánrendelés, ahol mint minden más magánrendelés esetében a megfelelő összegért cserébe jó eséllyel azt a szolgáltatás kapjuk, amit elvárhatunk – és el is várunk.

Ilyen szolgáltatást nyújt többek között a Felépülők Családi Felépülési Központ, ahol az alkoholfüggőségtől szenvedő embereken segítenek. Hitelességüket megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy maguk az alapítók is átestek magán a betegségen és ismerik ennek minden küzdelmét, buktatóját és a családra gyakorolt hatását. Az általuk képzett alap pedig kiegészült egy pszichiáterrel illetve még több olyan munkatárssal, akik szintén átküzdötték magukat ezen a szörnyű betegségen és már gyógyultnak mondhatják magukat, ők a tapasztalati munkatársak.

Hogyan tudnak segíteni? Természetesen van lehetőség konzultációkra, ülésekre. De ami hosszútávon is ténylegesen segítséget és megoldást kínálhat, az egy 28 napos bentlakásos program. A hazai rehabilitációs ellátás hiányosságait megpróbálják azzal kiegészíteni, hogy egy olyan lehetőséget kínálnak, ami hosszútávon segíthet a betegeknek. Ez az úgynevezett Minnesote-modell, ami már egészen 1949 óta működik a világ minden táján. Az USA-ban például az ilyen problémákra szakosodott intézmények 4/5-d része ezt az elvet követve működik. Itt egy 28 napig tartó programról van szó, ellentétben az állami ellátásban igényelhető 2-3 vagy akár 6-15 hónapos bentlakásos programokkal. Ez utóbbiak azért is nem a legjobb megoldások, mert egyrészt ritkán tud egy hétköznapi ember ennyi időre kiszakadni a munkájából, családjából és környezetéből, másrészt nem is igazán indokolt ilyen hosszú időt tölteni ezen probléma orvosolásával ilyen bentlakásos körülmények között.

Na de hogy is néz ki egy ilyen 28 napos program? Egyrészt nagyon kis csoportokkal történik a foglalkozás, ami 4-6 főt jelent. Ez egy nagyon családias, baráti légkört teremt meg, ahol az ember otthon tudja érezni magát, ráadásul azt is garantálják a segítő szakemberek, hogy olyan embereket raknak egy csoportba, akiknek hasonló a motiváltságukkal a kialakult helyzettel kapcsolatban. Rendkívül szilárd keretrendszerben élik a bentlakók a mindennapjaikat, minden az előre meghatározott időbeosztás szerint történik. Minden program és tevékenység előre meg van tervezve a rájuk szabott időablakkal együtt. Mindez abban adja a legnagyobb segítséget, hogy a függők megszabaduljanak attól, hogy a vágyukat azonnal ki kelljen elégíteniük. Idővel megtanulják azt, hogy hogyan tölthetik józanon a mindennapjaikat és ehhez mire van szükségük – lelkileg és fizikai valójában is.

A 28 napos bentlakás leteltével sem ér véget a program, hiszen ez a folyamat élethosszig tart. A konzultációkra és ülésekre pedig addig járhat a bajbajutott és családja, amíg csak szükségük tartja, hiszen nem lehet egyszerű visszakerülve a mindennapokba megtartani az új szokásokat.

Természetesen mindennek az alapját továbbra is az képzi, hogyha a beteg felismerte az állapotát és akar ezen változtatni. A legfontosabb az, hogy őszintén akarjon lépni, nyitott legyen a megoldásokra, és hajlandó legyen tenni azért, hogy kijusson ebből a gödörből. Ugyanis nincs olyan varázsige, ami ezek nélkül is tudna segíteni. Persze a kétségeknek, kételyeknek és kérdéseknek mindenhol helyük van, hiszen ez egy olyan éles változás, ami nyomot hagy az emberben. Pláne, ha valaki már többször próbált lejönni a dologról – sikertelenül. Az is teljesen normális, ha ezek a kétségek nem mindegyike oldódik fel az első konzultációs alkalmat követően, hiszen ilyen gyökeres változásnak időt kell adni. De ha megtesszük az első lépést már úton lehetünk a tartós siker felé.

Hogyan lehet jelentkezni egy ilyen programba? Először is telefonon lehet jelentkezni, ahol néhány kérdést követően a személyes állapotfelmérés részleteit lehet megtárgyalni. Ennek alkalmával lehet eldönteni, hogy lehetséges-e a közös munka mindkét fél részéről. Ha esetleg mégsem ez a program volna a legmegfelelőbb a beteg számára, a Felépülők akkor is tudnak olyan intézményt ajánlani, ahol tudnak szakszerű segítséget nyújtani a kérelmező számára. Ugyanakkor ha mégis sikerül kölcsönösen megállapodni biztosítanak minket arról, hogy egy olyan segítő közegbe csöppenhetünk, ahonnan rengeteg erőt és támogatást nyerhetünk. Ne vegyük tehát félvárról az addikciót, mert ez igenis népbetegség és tönkreteheti a családot és az egész életünket. Miért hagynánk, hogy idáig jussunk, ha már van rá megoldás?!